A puren gmbh PIR keményhabos technológiája
Életünk nagy részét ma már épületekben éljük, ezért az építkezésnél is egyre fontosabb szempont az egészség. A félreértelmezett követelmények azonban gyakran szülnek nem célravezető eredményt.
Nem is kérdés, hogy a légzés az egyik alapvető életfunkciónk. Nejlonzacskóval a fejünkön nem tudnánk lélegezni és megfulladnánk. A szánk és orrunk előtt tartott vékony papírzacskóval sem beszélhetnénk még szabad, akadálytalan légzéstől. Vajon igaz lenne ez ugyanígy azokra a falakra is, amelyek között élünk? A zavartalan légcsere követelménye miként igaz a házainkra is? Kell, lehet vagy szabad lélegezniük az épületszerkezeteknek is? És ha igen, akkor miért?
A légzés lényegében két alapvető életfunkciót jelent az emberi testnek: biztosítja a légcserét és szabályozza a páratartalmat. Amíg zárt légtérben tartózkodunk, addig az épületszerkezet és az épületgépészet közös feladata, hogy kellő mennyiségű friss levegőt biztosítson nekünk és elvezesse a felesleges mennyiségű nedvességet. Amikor elhasználódott a levegő, akkor ösztönösen is helyesen cselekszünk: ablakot nyitunk. Az újabb épületekben a szellőztető rendszer gondoskodhat arról, hogy tiszta, megfelelő hőmérsékletű és páratartalmú friss levegőt szívhassunk - jó esetben úgy, hogy nem is érzékeljük a gépi szellőztetést. Ez tehát a szellőztetés lényege.
A zárt (nem átlátszó) épületszerkezeteken nincs szabályozható szellőztető nyílás, amin keresztül levegő áramolhatna ki és be. Ilyen épületszerkezeteken keresztül nem lehet szellőztetni. A tömör épületszerkezetekben tervezetten nem szoktak nyílást sem vágni. A légtömör külső épületburok szivárgása a legrosszabb esetben nem tervezett hőátbocsátást és ezért páralecsapódást okoz vagy az épületszerkezeten belül, vagy pedig a nyílásnál. Ezzel nem csak a huzat jár együtt, hanem az ellenőrzés nélküli hőveszteség is, hiszen a távozó levegő természetesen hő formájában magával viszi a tárolt energiát is.
Nem véletlen tehát, hogy az EnEV német energia-hatékonysági rendelettől a tetőfedő szakmai szabályokon át a DIN 4108-as szabványig minden hőszigetelési előírásban a légtömör épületszerkezet alapkövetelménye a korszerű hőszigetelésnek. De nem szabad megfeledkezni a légszivárgással együtt járó hangátbocsátásról sem - a közvetlen kiszellőzés mindig azt is jelenti, hogy a hanghullámok szintén közvetlenül átjutnak a falszerkezeten, ami rontja a zajszigetelést.
A zárt épületszerkezetek légátmenete tehát nemkívánatos. Tetőszerkezeteknél gyakran fólia biztosítja a légtömörséget. A szakszerűen csatlakoztatott és megfelelő anyagokkal ragasztott, korszerű légzáró fóliák megfelelően látják el a feladatukat: megóvják a lakókat a nem tervezett hőveszteségtől és az épületet a szerkezeti károsodástól. Ebben az értelemben igenis előnyös dolog „légzáró burokban élni”.
Annál komolyabban kell viszont venni a páratartalom elvezetésének kérdését. Az épületek mindennapi használata során nap mint nap jelentős mennyiségű pára kerül a belső légtérbe. Ez viszonylag kis mennyiségben, de folyamatosan történik a lakótérben tartózkodó emberek és a szobanövények kipárolgásaival, másrészről pedig lökésszerűen, nagyobb mennyiségben a mindennapi fürdéssel és zuhanyozással vagy a háztartási munkákkal (mosás, mosogatás, főzés). Egy három-négy fős háztartásban napi átlagban akár 10 l-nyi vízpára is jut különösebb feltűnés nélkül a levegőbe. Ugyanilyen rendszeresen és megbízhatóan kell ezt a páramennyiséget elvezetni. A lakótér levegőjében felhalmozódó pára nem csupán egészségtelen és nem higiénikus klímát okoz, hanem a páralecsapódást és penészedést fokozza az épületszerkezet belső felületének kritikus pontjain.
Csábítónak tűnik a folyamatos, használattól független páramentesítés páraáteresztő határoló épületszerkezetekkel - de járható ez az út?
Az ideálisan páraáteresztő épületszerkezet legfeljebb 2,5 g/m²·h párát enged át - de ennek feltétele a megfelelő „behatás” a külső és belső páranyomás közötti különbség formájában. A DIN 4108-3 szabványban megfogalmazott klimatikus viszonyok mellett a páralecsapódás időszakában (-5 °C hőmérséklet és 80 % relatív páratartalom mellett) alakul ki. A kisebb mértékű hőmérséklet- és páratartalom-különbség a külső és belső levegő között arányosan kisebb páraáteresztést okoz. Nyáron, amikor bent hűvösebb van, mint kívül, több hónapon át egyenesen megfordul a páraáteresztés iránya, és ezzel szemben hat a napi 10.000 g-os mértékű belső párafelesleg, amit a külső légköri viszonyoktól függetlenül ki kell vezetni – ez pedig szinte elképzelhetetlen!
2% segít a szárításban
A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a páraelvezetés éves átlagban csak mintegy 2 %-ban történik a szilárd (átlátszatlan) határoló épületszerkezeteken keresztül - ez pedig túl kevés a beltéri levegőben található pára megbízható elvezetéséhez. Ebben az esetben is elengedhetetlen a szellőztetés, tehát a párás és elhasználódott beltéri levegő cseréje a szárazabb és friss külső levegővel.
A beltéri pára elvezetését nem szolgálja a nagyfokú páraáteresztés - viszont a páraáteresztő építőanyagok beépítése igenis célszerű lehet. Az épületfizikai szempontból összehangolt, páraáteresztésre is képes rétegrend mellett a páraáteresztés csökkenti a kicsapódó pára mennyiségét és felgyorsítja a pára elvezetését a párolgási időszakban. A fa épületszerkezet száraz marad, az épületszerkezet összességében szilárdabb és biztonságosabb. A szerkezet kisebb sérülése esetén a páraátbocsátás jelentős mértékben járul hozzá az építőanyag kiszárításához. A páraáteresztés révén a különböző okokból bejutó nedvesség is kiszárad. De mindez csak mértékkel történhet: a víz jó hővezető – a nedvességet felszívó hőszigetelő anyagok hőszigetelési képessége csökken a nedvesedéssel.
Nem szabad elsiklani a nedvesség átmeneti tárolása felett sem. A nedvességet felszívni képes felületek, mint például a nagy nedvszívó képességű, nyílt pórusú vakolatok képesek átmenetileg felszívni és tárolni, később pedig leadni a beltéri levegő felesleges páratartalmát. Ezek a felületek tehát hathatósan visszafogják a páratartalom kiugrását, kiegyenlített, kellemes és higiénikus klímát biztosítanak a belső légtérben. Ez a páratárolás azonban csak a felülettől számított 10-15 mm-es mélységben zajlik. A jellemzően az épületszerkezet közepénél, ráadásul légzáró réteg mögött beépített hőszigetelő anyagok párafelvétele ebben nem játszik szerepet.
A „lélegző építőanyagok” ötlete szimpatikusnak, sőt első pillantásra logikusnak is tűnik. Józan megfontolással azonban ki kell zárnunk:
- A zárt épületszerkezeten keresztüli légcsere lehetetlen, ráadásul ellentmondana minden vonatkozó szabványnak és előírásnak.
- A páraáteresztésre alkalmas határoló épületszerkezeteken keresztül történő párakivezetés nem hatékony és egyáltalán nem alkalmas a higiénikus légkör biztosítására a lakótérben.
- Megkerülhetetlen a működőképes szellőztetési rendszer alkalmazása.
- A pára felszívóképes anyagokkal történő átmeneti tárolása hozzájárulhat a kiegyensúlyozott páratartalomhoz, de ez csak a felületi rétegben történik.
- A nedvességet felvevő hőszigetelő anyagokba kerülő nedvesség csorbítja a hőszigetelő képességet.
A „lélegző építőanyagokról” alkotott elképzelésekkel ellentétben az épületfizikai szempontból összehangolt, páraáteresztésre képes rétegrend hozzájárul az épületszerkezet biztonságához, tartósságához és megbízhatóságához.
Mennyire párazáróak a poliuretán hőszigetelő anyagok?
A kemény poliuretán habok páraáteresztési ellenállását (µ-értékét) a szakirodalom 40 és 200 között adja meg. A legújabb mérések alapján ez az érték 50 és 100 közé tehető. Egy 10 cm vastag poliuretán hőszigetelő lap Sd-értéke (vízpára-áteresztéssel egyenértékű légréteg-vastagság) ennek megfelelő 5 és 10 m között van. (Sd-érték: a tömörség mérőszáma)
Sd ≤ 0,5 m: páraáteresztő
0,5 m < Sd < 1500 m: páragátló (párafékező réteg)
Sd ≥ 1500 m: párazáró (párazáró réteg)
